Hogy rohan az idő! Milyen gyorsan elsuhant megint egy év! Ezen meditálok az idei évzárónkról írtamban. Nem csoda, hisz úgy érzem, csak a minap tettem ugyanezt. Mintha nem egy éve, hanem csak a tegnap lett volna az az emlékezetes január 17–e! Az a farkasordító hideggel beköszöntő nap, amikor félig megfagyva, a hidegtől egész testünkben remegve érkeztünk meg klubunkba. Kis kályhánk mellett is még sokáig dideregtünk, de szívünk már megtelt az együttlét örömével, melegével.
Akkor is évzáró volt, ám a székek javarésze üresen maradt, mivel a csontrepesztő hidegben, a korcsolyapályának is kiváló, síkos utakon csak a legbátrabbak mertek elindulni. Mi, akik merészebbek voltunk, és szerencsésen meg is érkeztünk, fejbólongatva hallgattuk tagtársunkat, Jánost, amikor az egykori irodájuk falára akasztott tábláról mesélt, amely a sokéves tapasztalat összegezéseként megfellebezhetetlenül hirdette, hogy az igazi tél január 17-én kezdődik!
S mit ad Isten? Az idén is január 17-én tartottuk évzárónkat. Most viszont megteltek a székek. Az időjárás – mit sem törődve a sokéves tapasztalatot megörökítő táblával – megmakacsolva magát csak nem akart téliesre fordulni. Mintha arról végképp meg is feledkezett volna, már a tavasz eljövetelével ámítgatott. S ebben a tavaszias enyhe időben, a duzzadó rügyekkel, sőt itt-ott már virágokkal is ékeskedő fák, bokrok között kellemesebb útrakelni.
A tavasz ígérete kis klubhelyiségünkbe is belopakodott, a hangulat felpezsdült. A szokásosnál élénkebben, olykor hevesebben vitatkoztunk, tervezgettünk. Most is éreztük, milyen jó együtt lenni, de már azt is: azért, hogy ez így legyen továbbra is, tennünk kell valamit! Mert az idő bizony rohan, öregszünk, s ha a táblának jövőre újra igaza lesz, még több szék marad üresen. Ha van problémánk, akkor elsősorban ez az! Nem halaszthatjuk tovább. Cselekedni kell, növelnünk alapszervezetünk tagjainak létszámát, s mind több fiatalt megnyerni. S természetesen fiatalítani vezetőségünket, hisz ha ezt elhanyagoljuk, hovatovább nem lesz vezetőség, de tagság sem! Kemény szavak, de beszélni kell róla! És persze – mint már említettem – cselekedni is! Nehéz, de nem lehetetlen feladat!
A legutóbbi népszámláláskor látható volt, hogy csak Pilsenben jóval többen vallották magukat magyarnak, mint amennyi alapszervezetünk tagjainak létszáma. S noha távolmaradásuk oka többféle is lehet, feltételezhető, hogy sokan csak azért nem jönnek közénk, mert nem is tudnak rólunk. Tehát minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy hallassunk magunkról. S most egy kiváló alkalom adódik. Pilsen ugyanis – mint köztudott – 2015-ben Európa kulturális fővárosa lesz. Rendezvényeiben mi is szeretnénk megjelenni. Reméljük, a város vezetősége ezt lehetővé teszi, nem zárkózik el aktív részvételünktől, s mi méltóképpen tudjuk majd bemutatni a Pilsen és környékén, sőt az ország területén élő magyar kisebbséget.
Nehézséget okoz, hogy az utóbbi években meglazult kapcsolatunk a város vezetőségével. Ez részben a mi hibánk, részben az is elősegítette, hogy több évvel ezelőtt, a gazdasági fellendülés idején, a nemzetiségeket egyébként komolyan támogató város vezetőinek figyelme szükségszerűen a hirtelenében nagy számban megjelenő – a nyelvet, helyi életstílust nem ismerő – idegen vendégmunkások felé fordult, a kisebbségi kezdés fókuszába az ő beilleszkedésük elősegítése került. Igaz, azért rólunk sem feledkeztek volna meg, de mi sajnos hallgattunk, mint az a bizonyos néma gyerek.
Itt az ideje, hogy újra visszakerüljünk a város vezetősége és lakosai látókörébe. Hogy tudjanak rólunk ők is, de az a több száz, a népszámlálási íveken magyarságát megvalló, vagy talán kényelemből nemzetiségéről nem nyilatkozó magyar is. „Ez a mi dolgunk és nem is kevés.“ Talán ezért jutott eszembe oly gyakran a tavalyi évzáró. Akkori didergésünkbe átéreztük, milyen jó együtt lenni. Most megértettük: ezért tenni is kell valamit.
Az idő bizony rohan, s ha minden jól megy, nemsokára újra beszámolót írok majd. Remélem csupa jóról, pozitív fejleményekről. Hogy ilyenek hangzanak majd el a 2015-ös évzárónkon, függetlenül attól, hogy kinn a fogcsikorgató hideget jósoló táblának lesz igaza, vagy éppen tavaszias szellő fújdogál majd…
Weszely Éva